National History

Tizenéves kori dinoszauruszok világa iránt tanúsított megszállottságom idején biztosan nagy boldogságot jelentett volna a National History Dinoszaurusz gyűjtemény aprólékos áttanulmányozása, azt a kákán is csomót kereső és találó kritikus személyt akivé váltam már kevésbé nyűgözte le a látvány.

Oké oké van egy-két csontváz és egy elég furán szürke, kissé ügyefogyott mozgással megáldott, nem épp méretarányos T-rex az egyik teremben, de most komolyan, ennyi? El kellett volna dönteni, hogy múzeumot vagy szórakoztató centrumot építenek de ez a köztes megoldás gyatrára sikeredett.

Tudományos tartalom és gyermeki szórakoztatás elválasztására számomra nem elegendő két enter. A játékos nevelésnek is megvan a helye, de az nem a National History. A bárgyú vicces szövegeket a dinó játékokkal egy csomagban úgy repíteném ki, mint Jézus az árusokat a templomból, mégis mit keresnek ott?

De tegyük fel, hogy nem múzeum, hanem a cseperedő lurkók oktató és szórakoztató központja. Komolyan egy ideje múlt elkopott ragadozó hivatott betölteni a hely attrakcióját? Ne nevettessenek. S ha már itt járok a többi részleg kitömött állataira is ráférne egy stylist, de minimum egy hajfestés.

Ennek ellenére a legkevésbé sem bántam meg, hogy egy délelőttöt töltöttem el ott. Mert megtaláltam azt, ami felett a legtöbben elsiklottak vagy csak egészében értékelték: magát az épületet. Persze persze iszonyat méretekkel rendelkezik, impozáns termekkel, de csókolom tetszett látni milyen részletes kidolgozású?

Nemcsak részletes, de tematikus és előzetes művészettörténeti olvasmányok nélkül is felismerhetjük, hogy nem egy elkobzott palotából vagy vásárcsarnokból alakították ki. Nem, az épületet az utolsó vonal megtervezéséig a természet templomává szánták. És sikerült is méltóan elkészíteni. Az már más kérdés, hogy micsoda feketemisék folynak a templomban.

Már a homlokzaton feltűnően sok farkas és oroszlán szobor áll, a kis terültetekben pedig kígyó és angolna domborművek. Belül minden ajtó bélelt, a kisebb szárnyakban a motívum fonott minta, csakhogy ez esetben a mintát kígyó fejek adják ki, a centrall hall indáin pedig faragott majmok másznak fel s alá. Madarak, halak, emlősök domborművei díszítik az üres helyeket, az eldugott sarkokat, s ha nem a méretarányos ám de műanyag bálnát csodáljuk talán észrevesszük eme apró csodákat. Egyszerűen csodás!

Ha bármit tehetnék az épülettel elég sok dolog röpülne az biztos. Persze a központi terem diplodocusa mindenképp maradna és a többi csontváz is kicsit előkelőbb helyet kapna, mégiscsak az az eredeti és nem a műanyag borítású elavult robotocska. Adjuk meg a természetnek a tiszteletet!

Lassíts!

Nem értem miért kell kemény falba szögeznem további napjaim menetét. Arra gondoltam mi lenne ha csak egy kis időre behunynám a szemem és nem néznék rá a jövőm felirattal ellátott képemre? Mi lenne a falon a mostanság kép ötlene szembe minden egyes napon?



Azt hiszem ebben a ködös időszakban ez a legjobb megoldás, ahol vagyok épp és amit csinálok az tökéletesen megfelel. Nem kellene folyamatosan térképpel azt néznem, hol vagyok és hol kellene épp lennem az előre meghatározott útvonal szerint. De a nincs útvonal akkor nincs helyes út sem, igaz-e?



El kell hallgattatnom a hangot mely folyamosan kéjélvezett gonosz hangon sugdossa: cél nélkül bolyongsz a nagyvilágban. Ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy mindig lesz valami ami miatt kell aggódni, mindig van egy másik akadály amit le kell küzdeni. Teljesen fölösleges mindennel már most szembenézni, parányi halandó testünk nem képes egyszerre mindennel szembenézni.



Így hát ha sikerül, lassan kezdek előre lépni. Ha kell araszolok, ha úgy látom rendjét megállok, s ha elérkezettnek látom az időt minden más előzetes véleménye ellenére vagy nélkül ugrom. Ha már az élet ilyen szeszélyes velünk legalább mi is éljük ki saját bolondságunkat benne.



Nem is olyan nehéz megtenni az első lépést. Csak fel kell állni az ágyról és a napi fettrengőzés helyett tenni valamit, a munkában keresni némi önmegvalósulást, s ha nem megy akkor csak élvezni a minimális felelősséget. Végül is csak egy kávét ronthatok el, egy kávé még nem okozott földrengést, sem háborút. Max elveszítünk egy törzsvendéget és bizony van aki megérdemli, hogy elveszejtsék.



Ha fontos a kinézet, ha fontos a mozi, ha a sok kis apróság fontos, akkor talán áldozni kellene rá. Halmozunk és halmozunk, mint az ürge. Egy heti nyaralásra, egy nagy berendezésre s a mindennapjainkat szűkölködve éljük le.



A nagy változások mindig kis dolgokkal kezdődnek, egy lavinához is elég egy hógolyó vagy egy halk sikoly is.

Rövid kérdések

Menni vagy maradni? Képességeimhez méltatlan munkát végezve fenntartani magam vagy folytatni a reménytelen munkakeresést a magyar fővárosban. Közeleg az időpont melyen kénytelen leszek megjelölni egyet a kettő között vagy keresni egy megfelelőbb harmadik lehetőséget.

Nem akarok egyedül maradni ebben az óriási városban, nem akarom azt érezni, hogy a munka után nincs senki akihez szólhatnék, nem akarom magam egyedül hagyni.

De nem akarom átélni a Budapesten töltött napokat újra és újra, a feleslegesség érzésével küszködve sziszifuszi módon keresve a munkát melyre építhetek, melyet élvezni tudok.

A megvilágosodás még várat magára. Minden reménykedem, hogy talán ma, talán ma áll össze magamban a kép, vagy csak szembejön velem az úgy várt válasz.

London vagy Budapest, a magyar vagy az angol főváros, hozzám nem illő munkát végezve élni vagy munka nélkül tengődni utolsó otthonomnak nevezett városban, elfogadni a nehéz időszakot vagy visszamenni körömszakadtáig harcolni a változásért, ott lenni egyedül vagy itt?

Szüntelen válaszokat keresek, de eddig csak kérdéseim száma növekedett. Kicsit elfojtom és szépen bebuszozok a belvárosba a staff meetingre. Itt legalább van munkám, itt van meeting melyre mennem kell. Itt legalább saját pénzem van.

Defekt

Nincs semmi, csak a semmi van és ez a semmi én vagyok.

Nincs senkim, nincs semmim, üres kézzel kissé megfáradt kézzel, elkeseredett szemmel állok számkivetetten rendezett életű suhanó emberek között csupasz testtel s a kérdéssel: hogyan tovább?


Az baj ha nincs kedvem az egészhez? Ha kimondom azt, ami már hosszú évek óta bennem van s mindenféle szabály és tartás végett rácsok mögé zártam? Baj ha drámai sikoly helyett megfáradt hangon annyit suttogok: unom és nem akarom? Unom az egész életnek nevezett hiú paródiát.


Nem gyötör depresszió, nem keresek sem lehetőséget sem eszközt minden megszakítására, csak már nem tudok élvezni semmit. Pillanatnyi örömeimen kívül nincsenek előttem lebegő dicső célok és lehetőségek, megvalósítani kívánt vérforrasztó vágyálmok.


Mintha ezer éves lelkem mindent látott volna már, s csöppnyi megnyugvásért, végső üdvösségért esedezik.



Egyik országgal vagy várossal sem volt soha baj. A hiba, az üresség bennem van, zengő érc és pengő cimbalom vagyok, termőföldbe vetett foganatlan mag, futóhomokra épített viskó, üres teáskanna, rendeltetését betölteni képtelen lom.



Ritkán tudatosul bennem ily tisztán, sem új város, munka nem zökkenti ki nyikorgó hintaszékemből poros lelkem. Már a várakozást is unom már a kizökkenést megtalálás reménye is elhajózott a horizonton, unalmas kék messzeséget bámulom tudva nem onnan nem jön hajó már.


Most komolyan mit tegyek ha unom az életem? Kimondhatatlanul untat minden. Unatkozom reggel és este, a várost nézve és dolgozva, unatkozom mozi közben és esős napokon, unatkozom egyedül és másokkal is, unom a fényt és a sötétséget is.


És még valami. Egy kis félelem még bennem maradt. A megkeseredéstől való félelem. Már jó úton haladok, hogy zavarjon mások boldogsága. Nem akarom szétzúzni, csak hagyjanak békén és ne előttem vigyorogjanak, mert már zavar, hagyjanak békén. Jaj, már nem kell félnem a megkeseredéstől, már rég keserű vagyok. Óh irgalom attya ne hagyj el!


Annyira el vagyok cseszve, hogy arra már szavakat sem találok.


De ez van. Amíg nincs meg a válasz vagy az elixír csak teszem, amit eddig: megyek és teszek jobbra és balra, vásárolok és eszem, dolgozom és utazom, nézelődöm és alszom. Majd csak lesz valami…..