A hideg éjszakában négy, a belvárosban dolgozó prostituált lélekmelegítőként bedobott néhány italt egy igen kellemes kávézóban। Ez a kávézó történetesen a jelenlegi kedvenc kávézóm, választásuk pedig a mellettem lévő asztalra esett.
Harsányak voltak és leginkább szofisztikált mondatokba rejtett alpári párbeszédben értekeztek egymással। Legfeljebb a hely elhagyásával tudtam volna elérni, hogy ne halljam táralgásuk minden mondatát. Ezt nem tettem. Miért is tettem volna? Nem hagyom el a kedvenc helyemet ezért, és különben is milyen jogom van nekem ily módon tiltakozni bármi ellen is. Főleg nem ellenük vagy a munkájuk ellen. Erősen liberális nézeteim piszkos cáfolata lett volna eme tett. Amúgyis néhány történet már az elején felkeltette érdeklődésemet.
A kurvák – mert ők ki kérik maguknak, nem prostik, ők kurvák - vidámak és viccesek voltak। Hogy ezzel lepleznek-e valamit, vagy ilyenek, nem tudom megmondani. Az biztosan közrejátszott, hogy bevallásuk szerint önként vállalták ezt a munkát. Ebben azonban a mai napig kételkedem.
Néhány erdélyi volt, de magukat románoknak hívták। Arról is szót ejtettek, hogy a román kurvák iránt nagyobb a kereslet és hogy a magyarországi konkurencia utálja is őket ezért.
Már csak egy mondatot emelnék ki: „Az én p…ám olyan, mint a tubarózsa। Amint napot csodálatosan kinyílik.”
Kellemes este volt előttük és utánuk is, történeteik csak színesebbé tették azt।
Vasárnap este megtettem. Hétfő este már egy jó barátom mondta vissza. Aki hallotta a legjobb barátjától, aki hallotta egy csoporttársától, akit én már nem ismerek, aki hallott valakitől, aki már teljességgel az ismeretlenégbe burkolódzik, aki ki tudja, honnan hallotta. Mindezt nem egészen 24 óra alatt, mindezt úgy, hogy senkinek nem mondtam.
Nem mintha érdekelne, nem mintha titkolnám. Csak meglep. Nem tudtam, hogy tetteim ily nagy érdeklődésre tartanak számot.
Mindenesetre egy újabb kis feljegyzés „amit még meg kell tennem ebben az életben” listáról kihúzva.
Ez is, mint minden csoda három napig tartott, de azért kemény három nap volt az. Hallottam reggel, este délben, evés előtt evés után, gyakorlatilag csak ez volt amit válaszoltak minden mondatomra.
Nem színesítem a rólam alkotott külső képet। Megtöröm azt. Folyamatosan. Nem mert ez élvezet vagy célom lenne. Élem az életem, keresem magam, feszegetem határaimat. Ez is az volt.
Eredmény. Sokkal félelmetesebbek és izgalmasabbak a dolgok a fejünkben. Amikor benne vagy rájössz: ez semmit.
Nincs benne semmi izgalmas. Nekem több kell. Ez nem az én határom. Ez a többség által meghúzott vonal. A többség pedig nem kérdezte meg, hogy én mit gondolok. Hiába is kérdezte volna. Nem tudtam volna válaszolni. Most tudnék: cuncikák duplázzuk meg azt a távolságot.
A következő lépés, az igazi határ megkeresése. Ez viszont előzetes munkát igényel. Ha mindenki előtt ott heverne, nem lenne nagy szám és talán a tettről szóló hírek már az első továbbadónál megakadtak volna.
Felültem egy vonatra, de a célállomása egyenlőre rejtve van előttem. A céltól függ, hogy a fülkében utazók a megfelelő személyek vagy sem.
Azt hiszem, a vonat oda megy, ahová én szeretnék menni. Úgyhogy most ki kell választanom a végállomást. Ha megvan közlöm az utasokkal, s ha ők nem oda jönnek, akkor valahol a rengetegben kiszállhatnak majd. Vagy én szállok ki és átülök egy olyanra, melyen az utasok oda mennek ahová én.
Bonyolult, és még bonyolultabb, amikor saját magunknak kell eldönteni, hol akarunk leszállni és odáig kikkel akarunk utazni.
De azt hiszem, most még nem döntök, csak nézem a kilátást és békésen hagyom robogni a vonatot magas hegyvidékeken. Azért az egyik kezem a vészféken van.
Márpedig léteznek sárkányok! És sosem tudhatod, hogy hol és hogyan támadnak. Váratlanul érhet a csapás a közértben sorban álláskor, a munkahelyeden, vagy akár a saját otthonodban is.
És nem a Süsü féle sárkányokra gondolok.
Azt kell tenni, amit a sárkánnyal tenni kell: lefejezni, leszúrni. Van hozzá elég fegyver!
Eltelt egy kis idő mióta nem írtam a blogomra. Ez nem azért van, mert nincs miről írnom. Épp ellenkezőleg, folyamatosan új impulzusok érnek és a sokaság közül vagy nem tudom mit osszak meg a világgal vagy csak egyszerűen nincs rá időm, vagy kedvem ezeket részletesen leírni.
Azon is elgondolkodtam, hogy megszüntetem a blogomat. Még csak azt sem mondhatom, hogy életem fontos eseményeit tartalmazza, hogy valamit visszaadna belőlem. Ha épp unatkozok és kedvem van valamit felrakni akkor megteszem. Ez közel sem a legjobb, legnagyobb, legérdekesebb események vagy hírek az életemben. Csak épp ahhoz van kedven.
Azt se tudom ki olvassa. Már sokszor mondtam, hogy inkább magamnak szól. Bár eddig kétszer is meglepődtem, hogy olyanok olvassák, akikre nem is gondoltam volna.
Képzeljétek el, hogy az utolsó bejegyzésem óta sok sok bejegyzés született. Amelyek, mint látjátok nem történtek meg, de megtörténhetett volna, ha azt tekintjük, hogy mi lett volna említésre méltó. Lennének olyan bejegyzések melyekben, mesélek arról, hogy VIP lettem a kedvenc klubomban, hogy az AIDS elleni küzdelem világapján szűrésen vettem rész és természetesen az eredmény negatív lett, vagy hogy szülinapom volt, ami temérdek meglepetéssel járt, vagy épp a sok esemény melyen a munkámnak köszönhetően részt vehettem. Sokat pedig önszántamból választottam. Sok filmet néztem, moziban és otthon is.A temérdek műsor melynek valamiképpen részese vagyok, vagy hogy a főnökömmel buliztam és le is itatott, a sok általam kitalált öltet mely lassan megvalósításra kerül, hogy régi új barátságokat kötöttem illetve elevenítettem fel, hogy szabadabbnak érzem magam, mint bármikor életemben. A sorok között szerepelhetnek a hosszura nyúló vásárló körutak, hogy sokat angolozom az angol lakótársammal és a spanyol jó barátommal, akinek erős akcentusával kiejtett szavak halatától is jobb kedvem lesz. A vágyaimról, a jövő hétről, de legfőképp januárról és a bizonyos februárról, amikor történik majd valami nagyon meghatározó dolog az életemben.
És még folytathatnám. Akik részesei a mindennapjaimnak, azok tudják. Akik meg nem, azokat nem hiszem, hogy ilyen mélyenszántóan érdekelné, hogy mi van velem, mit érzek, mikor vagyok fenn és mikor lenn. Miben vagyok erős és mitől rettegek.
Akit érdekel az velem van. Azok velem vannak minden nap és ezért hálás vagyok. Hálás vagyok a sznob barátomnak, akivel a Liszt Ferenc téri elegáns helyeken majszolgatjuk végig minden étlapot, és egy parti estén nagyobb hangot kap az itthoni készülődés, pezsgőzés és nevetés, mint maga a buli. A hosszú hosszú, soha nem hallott ételek készítése, melyek egy fél vagyonba kerülnek, egy fél napot töltünk az elkészítésével és végül két kis tányér étel lesz belőle. De minden percét élvezem. Mert nem az evésről szól.
Hálás vagyok a csendes barátomnak, akivel körbe körbe autózzuk a várost. Akivel megvannak a törzshelyek, ahol az alkalmazottak az ajtóból köszönnek és kijönnek a pult mögül, hogy üdvözöljenek. Akit tudja, hogy én mozi közben kimegyek a mosdóba, mert már az előzetesek alatt megiszom az 1 liter üdítőt, és ezt természetesnek veszi és nem ciki.
A sok sok barát, akikkel csak úgy lógunk a városban ha megtehetem. Akikkel együtt élezzük éles nyelvünket mindenen, ami él és mozog vagy épp áll egy helyben. Mert ilyenek vagyunk. Mert ilyen vagyok.
Elképzelhetitek, hogy ha munka mellet még ezt is csinálom, akkor lenne miről írnom. Mindenkinek lenne miről írni. Én akkor teszem, amikor épp kedvem van hozzá.
Most pedig sipirc és éld az életed, vagy légy részese az enyémnek. De ne úgy, hogy olvasgatod a blogomat. Hanem, hogy írsz nekem, hogy velem vagy, hogy tudod milyen vagyok és én is tudni akarom, hogy milyen vagy. Mert nekem még van helyem. Minden hol és engem sok sok mindenki érdekel. Ha elviselsz én is elvisellek majd.
Bejegyzések
