24 óra

.

Vasárnap este megtettem. Hétfő este már egy jó barátom mondta vissza. Aki hallotta a legjobb barátjától, aki hallotta egy csoporttársától, akit én már nem ismerek, aki hallott valakitől, aki már teljességgel az ismeretlenégbe burkolódzik, aki ki tudja, honnan hallotta. Mindezt nem egészen 24 óra alatt, mindezt úgy, hogy senkinek nem mondtam.

Nem mintha érdekelne, nem mintha titkolnám. Csak meglep. Nem tudtam, hogy tetteim ily nagy érdeklődésre tartanak számot.

Mindenesetre egy újabb kis feljegyzés „amit még meg kell tennem ebben az életben” listáról kihúzva.

Ez is, mint minden csoda három napig tartott, de azért kemény három nap volt az. Hallottam reggel, este délben, evés előtt evés után, gyakorlatilag csak ez volt amit válaszoltak minden mondatomra.

Nem színesítem a rólam alkotott külső képet। Megtöröm azt. Folyamatosan. Nem mert ez élvezet vagy célom lenne. Élem az életem, keresem magam, feszegetem határaimat. Ez is az volt.

Eredmény. Sokkal félelmetesebbek és izgalmasabbak a dolgok a fejünkben. Amikor benne vagy rájössz: ez semmit.

Nincs benne semmi izgalmas. Nekem több kell. Ez nem az én határom. Ez a többség által meghúzott vonal. A többség pedig nem kérdezte meg, hogy én mit gondolok. Hiába is kérdezte volna. Nem tudtam volna válaszolni. Most tudnék: cuncikák duplázzuk meg azt a távolságot.

A következő lépés, az igazi határ megkeresése. Ez viszont előzetes munkát igényel. Ha mindenki előtt ott heverne, nem lenne nagy szám és talán a tettről szóló hírek már az első továbbadónál megakadtak volna.

Élj!