Depi

Amikor már azt hiszed elült a vihar és minden rendben van, beüt egy újabb villám. Decemberben megmozdult alattam a talaj és januárban egyre vészjóslóbban dörömbölt. Mintha a Földet tartó alappillérek roppannának össze. Összeroppannak és megnyílik a föld, hogy csúfos véget vessen oly gondosan felépített váramnak, életemnek.


Január vége van és ma újra villámlott egyet. Unom már, hogy ha kicsit is kisüt a nap, nekem még mindig a vihar okozta károk kell rendbe hoznom, és miért, hogy jöjjön egy újabb eső és elmosson mindent. Ezt már nagyon unom.


Az elmúlt másfél hónapban túl sokat vesztettem már. A vihar elmosta mindenem és nem látom a száraz sziklát ahol egy kicsit megpihenhetnék. Minden kis kusza szellő egyszerre cseszegeti a házamat, hogy az megadja magát.


Hová bújjak már, hogy ne érjenek sorban a csapások? Nem félek már kijelenteni, hogy nem bírom tovább. Szavakat és sok mosolyt kapok, majd behunyt szemeket, melyek remélik, hogy amikor újra kinyitják őket, akkor már nem kell azt látniuk, amit most. És akkor minden mehet tovább, mint eddig.


Nem vagyok elég erős, hogy egy ekkora vihart túlvészeljek. Nem tudom, hogyan tudhatnám, hogyan kell. Pedig sajnos muszáj lesz. Mert a mosolyok nem segítenek rajtam.


Elvesztem, nem tudom mi a hang, amit meg kell hallanom, a szó, amit mondanom kell. Üresség és céltalanság él bennem, és nem tudom mi vehetné át a helyét.


Ha valamihez értek, akkor az a menekülés. Menekültem már városokból, országokból. De innen nem akarok menekülni, nincs is hozzá erőm. Mit tegyek hát? Ülök és várom, hogy valaki belépjen az ajtón és végre jó hírt közöljön. Hogy csörögjön a telefonom és a hívástól végtelen boldogág érzet és a reményteljes jövő ígérete töltsön el.


Most földre estem, Emberek jönnek és mennek el mellettem, többségüket ismerem is. És csak a mosolyt kapom, amivel jelzik, hogy együtt éreznek, de álljak fel egyedül.


És ha nem fogok tudni? Ha most nem fog menni?


Istenem ha minden rendbe van, mennyi telefont és társaságot kapok. Hamis szociális hálóban vesz körül, mely nem emel fel ha szükségem van rá és nem véd meg ha elesek. Csak azért van, hogy lekössön.

Élősködő vagyok és ledobott a gazdatest vagy én vagyok a gazdatest, aki az élősködőktől legyengült?


Egyszerűen csak gyerek vagyok. Örökké az is maradok. Teszek, veszek, de nem vagyok életképes egyedül. Nem kell helyettem megoldani mindent, de az útvezetést és a kézfogást igénylem.


Kevés emberrel beszélgetek már. Mégis mit mondjak nekik? Elcsesztem? Mit mondjak, ha kérnek, hogy mondjak nekik valami jót? Mit mondjak nekik?


Semmit nem mondok nekik. Magas falat építettem. De nincs rajta ablak, mert nem akarok most kinézni rajta.


Fáradt vagyok, nagyon fáradt vagyok. Mindent szürkének látok, minden íz keserű és minden szag bűz. Nincs kedvem felemelni a kezem, nincs kedvel elhagyni az ágyat, nincs kedvem semmihez. Aludni szeretnék mélyen és sokat, újra és újra. És ismét.


Alig tudom milyen nap van. De nem tök mindegy? Nem rágódom sem múlton, se jövőn, s a jelen érdekel a legkevésbé. Azt hiszem depressziós vagyok. Most alszom még egy kicsit.