Schön Schönbrunn

.

Arra a napra a Shönbrunni kastély csak a mienk volt. A személyzet csakis nekünk szolgált, a virágot csak nekünk nyitottak, illetve csak nyitottak volna, ha épp nincs tél. A lépcső abban nyerte el léte értelmét, hogy mi ráléphettünk. Az ablakok csak miattunk maradtak tükör tiszták, elkerülve egy kósza mikroszkopikus pöttyöcskét is, mely a látnivaló és közénk álhatott volna. Az épület az alapkő letétele óta csak ránk várt.

Egy napra felidéztük az elveszett múltat. Több volt ez képzelgésnél. Az akarat illatokat komponált, alakokat alkotott, a szem nemcsak képzelgett. Ami volt az létezett.

Sem udvaroncok, sem hisztis főnemesek, de még maga a császár sem uralta a helyet. Nem is tehette, hisz a hely a mienk volt. A hely az enyém volt. Hisz az enyém.

Arra a napra a Shönbrunni kastély csak a miénk volt, és attól a naptól kezdve a mienk is maradt.