Bejegyzések
Vissza Londonba
Félúton robogok a picadillyn egyenesen haza, jobban mondva Londonban bérelt lakásom irányába. Reggel nyitok, így nem sokat alszom majd, de nem is akarok többet lustálkodni, elég volt a portugál henyélésből.
Akármily furcsa, főleg nekem, nagyon várom hogy újra fejest ugorjak a rohanó londoni élet forgatagába. Újra elönt a munka által sugárzott biztonságérzet s semmi sem késztet a folyamatos leltár késztésre, s főleg, hogy végig gondoljam hol vagyok és hova tartok.
Szóval London újra. S a metró már a Hyde Parknál jár, ami mellesleg ebben az évszakban leírhatatlanul szép. A végeláthatatlan park sárga és piros őszi árnyalataiban úszik, a fák leveleit a könnyed London szél szinte megtervezetten szórja szét a most is rikítóan zöld pázsitra. Ideális a gondolkodásra, amit én épp nem akarok, így most máshol sétálok majd.
Egyre közelebb vagyok, s egyre jobban várom. London, másik nekifutásra.
.
A reptéren
Ez a BB áldás és átok egyszerre. Gyakorlatilag írásba foglalhatom minden percemet. S azok akik eddig is a fejemhez vágták, hogy butaság egy blogon keresztül kiadnom magam megkapják a végső döfést és önigazolásuk bizonyítékát. De ahogy Ula mondja: amid van azt mutasd! És különben is, ki a francot érdekel mi van velem?
Várom, hogy beszállhassak a gépbe, s bár itt fizetni kellett érte, akkor sem hagytam ki a napi szója capuccino és répa torta duettet. Felfedeztem ugyan néhány apró hibát, a kiszolgálásban de igen elhanyagolható és csak annak hiba, aki costa brandet aprólékos pontossággal ismeri. Mint én!
Nem vagyok túlzottan oda a repterekért, sok nekem az a felhajtás a beszállás körül. Ez is csak egy vonatállomás, csak a szerelvények kicsivel magasabban mozognak. Minek ez a nagy hajcihő? 911? Pfff na hagyjuk.
Természetesen ablakhoz kértem a jegyet, ott jobban lehet aludni. Lehúzom az ablakot és nekidőlök. Persze ennek nem mindenki örül, de tessék előre gondolkodni és ablakhoz kérni, ha már mindenáron a nagy unalmas semmit akarjuk bámulni. Looserek!
Irány a reptér
Már el is felejtettem milyen jó érzés tartani valahová. Pár perce szálltam fel St. Pancrass állomáson a reptérre tartó vonatra s már a Temzét szeljük át. Bal oldalamon a folyót átölelő hidak sokasága és a nagy biciklikerék, a London eye, míg baloldalon a St. Paul katedrális kupolája emelkedik ki az épületek közül, s mellette halványan látszanak Canary Wharf felhőkarcolói. Kivételesen meghitt és otthonos hangulatot áraszt ebben a korai órában, talán, mert épp elhagyni készülök.
Na de ennyit a romantikus látképről, a Temze déli oldalán haladunk tovább tele gyártelepekkel és elhagyott épületekkel, szocreál lakóházakat sutba verő fekete épületek tömkelegével. Atomot neki!
Egyedül a bank negyed felhőkarcolói jelzik az újat, s ez azonnal eszembe juttatja a Temze szemközti partján Greenwich fáit és domináns építészeti remekműveit.
Végre elhagytuk Dél-Londont és teret kapnak az izzig vérig angol kisvárosok és még kisebb települések őszi színekben úszó fáikkal és a most is pompásan zöldellő gondozott pázsittal. Csak az előttem ülőnek ne lenne hőemelkedése s ezzel akasztva ki az utasok többségét, s köztük engem is, mert habár nem is farkasordító a hideg egy nyuszididergő jelzőt kiérdemel.
De már mindjárt megérkezem a reptérre.
Utolsó nekifutás
Általában fél órával a kelleténél érkezem a nyitásra. Szeretek mindent szépen elhelyezni, majd az utolsó húsz percben immáron szertartásszerűen elfogyasztani a világ legfinomabb répatortáját egy large soya capuccino kíséretében.
Halkan szól a zene, figyelem a munkába rohanó embereket és a zárt ajtó ellenére a bejövetelre gyenge próbálkozást tevő embereket, majd az arcukat, amint leesik: még 20 perc a nyitásig.
Hát ma nem! Magamhoz képest késve de az elvártaknak megfelelően időre érkezem. Ma nincs szertartás!
A harmadszori másfél órás alvás miatt kényszerülök eme csodás szertartás mellőzésére. Az otthoni készülődésben az is hátráltatott, hogy az ágyam és a szoba többi sarka közötti teljes területét spanyol hegyek borították a legelképzelhetőbb pozíciókban. Legalább egy heggyel kevesebbet kellett kerülgetnem, tekintve, hogy a hiányzó alacsony spanyol csúcsocska ma éjjel ismételten másvalakinél domborított. Bár nem hiszem, hogy ő többet aludt volna nálam.
A metro a King’s Cross megállót hagyta el, így a nem busy nap reményében zárom soraimat.
Második felvonás
Ugyanaz a busz, ugyanaz a szituáció, mint tegnap, csak most a kezemen URGENTI felirat olvasható. S bár az otthoni készülődés és iszogatás részét kétségtelenül élveztem a mai bulira adott pontok jóval a tegnapi alatt kaptak helyet. Ma reggel újra ki kell nyitnom a kávézót és a két órás alvás reményében otthagytam a három spanyolt a tánctermen riszálni, végül is még fiatalok.
Már csak 4 munkanap és megkezdődik a 11 napos portugáliai pihenés. Szükségem van arra, hogy csak egyszerűen más helyen legyek. Utoljára három hete hagytam el Londont egy múltidéző hangulatos oxfordi kiruccanásért. Igen rég volt az már. S ha ez a rövid idő feltöltött biztos vagyok benne Vasco városa ezen erőnek sokszorosával hat majd rám.
Nem is rossz ez a BB. Alig írtam pár sort és már otthon is vagyok. Zsss the end….
Reggel
Pár órával később. A véralkoholszintem még mindig a plafonon, de furamód a másfél óra alvás elegendő volt az érzékszerveim feletti kontrol visszaszerzéséhez. Rosszullét, ájulás sem egyéb kínzó mellékhatás nem fedezhető fel rajtam, csupán itt helyben elalszom. A két ébren töltött éjszaka után már csak abban reménykedem, hogy állva maradok és főleg nem öntök szembe forró kávéval egy vásárlót sem. Pedig de jó is lenne egyeseket leönteni, vagy csak megdobálni egy muffinnal. Meghuzigálni a hajukat, vagy ha csak egy kis tanító jellegű nyaklevessel fizikálisan is jelezni mennyire elegem van a butaságaikból.
Magamból kiindulva inkább azt jósolom,hogy kávétól megtöltve végig pörgöm a napot, majd miután hazamegyek, elküldöm várost nézni a spanyolokat s a lakásból kirakván őket a következő percben összesek az ágyban Mariana ároknyi mély álomba zuhanok, mely mellett a rem alvás a Himaláját testesíti meg.
De jó is lenne már, de még a neheze hátravan. El kell látni Londont kávéval!
A kezdet
A lényeg, hogy hazafelé tartok egy röpke pihenés erejéig a reggel hat órai nyitás előtt.
Egyedül utazom, bár nem egyedül jöttem. Nálam vendégeskedő spanyol barátom figyelemre méltó gyorsasággal szerzett valakit alvó ás egyéb társ gyanánt.
Nem is baj! Örülök, hogy neki sikerült és egyébként is jól esik az egyedüllét, meg a csend. Csend alatt értem, hogy senki nem beszél hozzám miközben nyugodtan ülök, fejemet az ablakra hajtva s egyre gyorsabban pötyögve be eme kis bejegyzést mosolyommal szerzett 350 font helyett ingyen kapott BlackBerry készülékbe. Nem vagyok oda érte, nekem iPhone kell, de hát ha már az illető ennyire meg akarta ajándékozni mit tehettem volna, feláldoztam magam és elfogadtam. Még esetlenül kezelem s bár itt nem számit menőnek egy ilyen készülék birtoklása vitathatatlanul erős fancy jelleget kölcsönöz a bulira amúgy is kicsípett külsőmnek. Mindezt fokozza a mellettem ülő férfi Nokia 3310-es telefonja. Mentségére szolgáljon ő is hozzám hasonló lelkesedéssel pötyögteti.
Lassan megérkeztem. Lezárult az este s csak most kezdődik a hétvége. Holnap jön az spanyol utánpótlás néhány barát személyében. Mi lesz itt?