Utolsó nekifutás

Általában fél órával a kelleténél érkezem a nyitásra. Szeretek mindent szépen elhelyezni, majd az utolsó húsz percben immáron szertartásszerűen elfogyasztani a világ legfinomabb répatortáját egy large soya capuccino kíséretében.

Halkan szól a zene, figyelem a munkába rohanó embereket és a zárt ajtó ellenére a bejövetelre gyenge próbálkozást tevő embereket, majd az arcukat, amint leesik: még 20 perc a nyitásig.

Hát ma nem! Magamhoz képest késve de az elvártaknak megfelelően időre érkezem. Ma nincs szertartás!

A harmadszori másfél órás alvás miatt kényszerülök eme csodás szertartás mellőzésére. Az otthoni készülődésben az is hátráltatott, hogy az ágyam és a szoba többi sarka közötti teljes területét spanyol hegyek borították a legelképzelhetőbb pozíciókban. Legalább egy heggyel kevesebbet kellett kerülgetnem, tekintve, hogy a hiányzó alacsony spanyol csúcsocska ma éjjel ismételten másvalakinél domborított. Bár nem hiszem, hogy ő többet aludt volna nálam.

A metro a King’s Cross megállót hagyta el, így a nem busy nap reményében zárom soraimat.