Mindenki kedves

.

Leértékeltem vagy csak nem vettem tudomásul, lehetetlennek könyvelve el mások irántam tanúsított érzelmi kötődéseit.

A távozás előtti időszakban mindenki olyan kedves velem, gyakran megállok, és tanácstalanul gondolkodom, mi történik? Igazából csak állok és bambulok. Hívnak, írnak, keresnek a lehető legtöbb alkalommal és kedvességgel. Ebédelni és búcsú partiba hívnak, vacsorát készítenek nekem, és a sok sok kisebb nagyobb gesztus, s van aki az érettségi közepette utazik fel az indulás reggelén, hogy még láthasson.

A lakótársaim ma este egy búcsú ajándékcsomaggal leptek meg, van benne minden ami hungaricum, pedig nem én vagyok az álom lakótárs az biztos.. Elpirultam, megilletődtem, zavarban voltam, csak lehajtottam a fejem és néztem.

Miért teszi mindenki ezt? Miért teszitek ezt? Azt hittem barátaim, ismerőseim színes világában csupán egy fakó árnyalat vagyok, egy a sok közül, akit az általam is beismert mélyen gyökeredző tulajdonságok miatt csupán egy unaloműző ismerős.

S akkor mi ez a zarándoklat, ez a betlehemi látogatás? Nem tudom mit kezdjek vele. Nem tudom mit kezdjek az érzéssel, hogy kedvelnek, hogy hiányozni fogok nekik, hogy látni akarnak.

Folyamatosan azt kérdezem: kiérdemeltem én ezt? Nem hiszem. Olyan sokszor vagyok mogorva. Oly sokszor közlöm keményen a véleményem, s még többször jelzem végtelen közönnyel mennyire kis stílűnek érzek egy egy elém tárt problémát. Teszek elég pozitív mozdulatot mindez ellensúlyozására is?

Meglehet kedves gesztusokkal tágra nyitott szemekkel még meg is birkózom, a szavak már túl nagy falatnak bizonyulnak. Mit kezdjek a hiányozni fogsz szavakkal? Én ezt nem tudom feldolgozni, sem túllépni, meg nem hallottnak tenni.

Tessék csak mondogatni, hogy ez lesz meg az lesz, meg, hogy majd ti is meglesztek, meg, hogy mekkora pöcs vagyok néha, de ne azt, hogy hiányozni fogok.

Tényleg van olyan akink én hiányozni fogok?

Nekem hiányozni fognak. Csak nem tudom kimondani. Én csak érzem.

Ha össze akarnak zavarni, akkor sikerült.