Múlj idő, múlj!

.

A pánikbeteg rohamához hasonló erősséggel tört ma rám a mehetnék. Valahogy ez a hátra maradt 7 nap egy örökkévalóságnak tűnik, s az óra egyre lassabban számol vissza, minden másodperce egy kicsivel tovább tart.

155, azaz százötvenöt óra és néhány perc van még hátra. Iszonyatosan sok idő. Frusztrál a város, a szobám, az utcák, a boltok, az emberek, minden itt. Menni akarok már. Végre belevágni az új kalandba.

Már most kikaparnám SIM kártyám és egy angolra cserélném. Kis mozdulat, mégis egy egész új élet első lépése.

Elviszem a sok szép emléket, s Dunába folytok minden sérelmet, a rakpartra pakolom le kudarcaimat, félelmeimet. Csupán harminc kilógrammot vihetek magammal és azokat nem nehéz terhekkel szeretném elérni.

Hátrahagyom utóbbi hónapok megkeseredettségét, amikor már nem tudtam igazán örülni mások boldogságának, saját nyomorúságom felnagyított pocsolyájában fetrengtem, ellepet az önsajnálat. Mind, mind hátrahagyok.

Itt maradnak apró hazugságaim, mely sötét nyirkos helyeken penész módjára egyre növekedtek, s néha bűzét elrejteni nem tudtam.

Viselkedésem programját vissza kell állítani egy sokkal korábbi verzióra, amikor mások öröme arcomra is kiült, ahol nem fogadtam el, hogy a világ egy rossz hely.

Milyen jó tiszta lappal kezdeni. Az lehetek, akinek lenni akarok, az lehetek, aki vagyok. Tanulva hibáimból erősebb várakat építhetek, ezúttal talán nem homokból.

Ezúttal győzelem kíséri utamat!

Hét nap, hét nagyon hosszú nap, míg végre talpam alatt angol földet érezhetek. Gyerünk idő, múlj, múlj el.