A nagy vad

.

.

Nem vagyok esztétikai katarzis, sem Mürrha vérfertőző kapcsolatából született emberi tökéletesség, intelligenciám is valahol az erős átlagban keresendő s ma éjjel mégis mindenki engem irigyelt.

Szemet gyönyörködtető vaddal jelentem meg a díszes társaságban, s eme páratlan teremtmény ritka egyedek ismerete szerint befoghatatlan is. S ma mégis önként vonult fel sem állított csapdámba, egyetlen vágya volt országnak világnak megmutatni mily vadász ejtette foglyul, s ő megszelídítve látványos ragaszkodással vonul egyetlen vadásza előtt.

Mert nekünk ennyi jutott. Titokban lopott percek perceket rejtjük a napfénytől, ismervén magunkat ily csodás álmot csak széttörnénk. Nekünk ennyi adatott. S ez így van rendjén.

Együtt sétáltunk a város utcáin haza, s hosszú ölelkezésben búcsút intettünk egymásnak, megköszönve mindazt a rejtett csodát, melyet egymásnak látni engedtünk. A búcsút hosszú édes csókok és remegő ölelések tették még nehezebbé. Megkérdezte: feljössz utoljára? S bármennyire szerettem volna, nemet mondtam. Jobb lesz így, s ebben mindketten egyet értettünk.

Viszlát szépségem, bájaid továbbra se osztogasd szét, s nekem résre megnyitott érzelmeid ajtaját újra zárd be, kettőt fordíts a zárban, se könyörgésnek, se kopogásnak könnyen ki ne nyisd. Vigyázz magadra, én is azt teszem.

.